Tehetségkutató láz a világban – Népmesei sikertörténetek
Írta: kapitány 2010. február 13. szombat, 07:23
A Csillag születik műsorának második felvonásával Magyarország is belépett az újult erőre kapott tehetségkutatási hullám uniformizált sodrába, és bár szorgosan igyekszünk mi is hűen lemásolni a külföldi mintát, a show-biznisz idehaza még mindig gyerekcipőben bukdácsol.
Ez a fajta esetlen profiskodás pedig kétes érzéseket vált ki a nézőből. Egyfelől együtt érző vállveregetésre sarkallja, hogy jól van, lesz ez még jobb is, másfelől viszont rádöbben, egyáltalán nem baj, hogy a mímelés nem áll jól nekünk. Más a kultúránk, és erre kellene építeni, de hát a betagozódás mindig biztonságosabb megoldás volt, ezt tudjuk. Tökmindegy, hogy művészi vagy politikai értelemben nézzük a dolgot. Vissza a Ki mit tudot!
Külföldön Got Talent néven fut a műsor (Britain’s Got Talent, Australia’s Got Talent, America’s Got Talent stb.), és mindenhol ugyanazon koreográfia szerint forog. Van egy zsűri, ami összetételét nézve a következőképpen fest:
1.) A zsűri legfontosabb és legnagyobb szavú tagja a fenenagy őszinteségével takarózó suttyó, aki minden körülmények között vállalja véleményét, még ha olyan bántóan is fogalmaz, hogy a szerencsétlen versenyző a show után többet az utcára sem lép ki. A show feszültségét és ebből fakadó nézettségét javarészt ennek a megbízhatóan kíméletlen, kötekedő férfinak – mert szinte mindig férfi játssza a szerepet – köszönheti. Abba már kevesen gondolnak bele, hogy negatív kritikát bizony sokkal könnyebb mondani, mint pozitív, elismerő véleményt, hiszen kisebb a rizikó. Ha megdicsérünk egy gyenge produkciót, egyrészt csökkenni fog a tekintélyünk, másrészt pedig hamar kiderülhet, hogy milyen szar ízlésünk van.
2.) Az egyenes suttyó ellenpontozásaképpen egy, a nézők szimpátiáját kereső, megértő zsűritag foglal helyet a pulpituson, akit imádnak a versenyzők is, de azért azt sejtjük, hogy túl sok beleszólása nincs a dolgok alakulásába.
3.) Kell egy dekoratív hölgy, aki általában két végletet testesít meg. Vagy tyúkanyóként védelmezi, és gondozza a továbbjutó versenyzőket, vagy az őszinte hóhér női megfelelőjeként, annak fagyos szívű társuralkodónőjeként tiporja sárba a tehetségtelen pályázók önbecsülését.
A műsor előrehaladtával, ahogy a versenyzők érzelmileg egyre inkább bevonódnak a kompetíciós helyzetbe, ily módon pedig egyre nagyobb a tétje a kiesésnek, a zsűri tagjai mind inkább élet-halál uraivá válnak. A műsor szerkesztői persze ügyesen rájátszanak erre, és a hatásvadász dramaturgia az ujjukat forgató római császárok képére mutatja be a döntésre készülő zsűritagokat.
A show sikeréhez viszont nem elegendő a szerethető, vagy éppen gyűlölhető zsűri. Kell legalább egy olyan versenyző, akivel a néző azonosulni tud, akiért izgulni lehet, akinek a sikere megér nekünk néhány emeltdíjas sms-t. Ez a versenyző a népmesék szegénylegénye-szegényleánya, az ismeretlen és névtelen tehetség, aki útja során különböző akadályokat leküzdve szerzi meg új identitását, jelen esetben a műsor megnyerésével a sztár címkét, miáltal neve, ha csak rövid időre is, de bekerül a köztudatba.
Vladimir Propp, orosz folklórkutató A mese morfológiájában elemzi a népmesék szerkezetét, leírva, hogy a főhős, miután valaki elindította, kalandjai során különböző segítőkkel és akadályozókkal találkozva halad előre útján, vagy éppen torpan meg azon, miközben új képességek birtokába jut. Ilyen képesség a lázasan kutatott tehetség is, és az említett műsorokban rendre megjelenik a segítők és akadályozók figurája is, csakhogy rendhagyó módon e két szerep ez esetben egy személyben egyesül, mégpedig a néző figurájában.
Mikor a zsűri – amely Propp analógiájára az útnak indító szerepét tölti be – már elvesztette döntési jogát, és már nem terelheti tovább a főhős sorsát, a néző lesz az, aki szavazatával szétporlasztja, vagy továbbra is fenntartja a versenyző reményeit. Ez pedig hatalom, akárhogyan is nézzük, a hatalom pedig felelősségteljes dolog, a néző szereti érezni, ha interaktív módon beteheti lábát a képernyőn látott világba, és otthonából módosítgathatja a műsor alakulását. Ebben rejlik a számítógépes játékok sikere is, és ezért lesz olyan iszonytatóan népszerű a virtuális valóság is.
A tehetségkutató show-k népmesei szegénylegény effektusa tehát magyarázatot adhat arra, miért is van manapság olyan sok belőlük. Ami, teszem hozzá, egyáltalán nem probléma, hisz mindig jó tudni, hogy az országban élnek tehetséges emberek. De ódzkodni kellene, mint ahogyan régebben is ódzkodni kellett volna, az uniformizálódástól, nem szabadna nekünk mindig beállni a nagyhatalmak árnyékába, tanulhatnánk már a múlt hibáiból. Nekünk más a technikai és pénzügyi helyzetünk, nekünk nem fekszik úgy az a gépies sztárcsinálás, amiből az Amerikát másoló országok olyan jól jönnek ki.
A régebbi Ki mit tudról lehetne példát venni, ahol még nem látszott ez a görcsös megfelelni vágyás, ahol még természetesnek tűnt az egész helyzet, és hitelesnek a zsűri is. Ahol olyan nevek tűntek fel, mint Gálvölgyi János, Kern András, Hacki Tamás, Kovács Kati és így tovább. Tehetségből azóta sincs kevesebb, mert miért is lenne? Csak a körítés más, az kicsit izzadós, kicsit béna. De legalább van hova fejlődni, ahogy mondani szokás. Ennek lehet örülni. Meg az U20-as válogatottnak.
| < Előző | Következő > |
|---|
