Anya csak egy van, de néha az is sok – Csókol Anyád! a Tháliában
Írta: Szabó Helga 2010. február 24. szerda, 16:51
A Thália Színház tavaly bemutatott Csókol Anyád! című előadásának alapjául szolgáló művet a szerző- (és házaspár) Sam Bobrick és Julie Stein eredetileg nem színpadra szánta: könyvük 1994-ben jelent meg Sheldon és Mrs. Levine címmel. Egy rosszabb napjukon dönthettek úgy, hogy színpadi változatot is írnak belőle.
A levélregény különleges, intim hangulatú műfaja által megihletve kalandos kedvű, a lehetetlennel kacérkodó színpadi szerzők megpróbálkoznak olykor levéldrámák írásával. Több-kevesebb sikerrel. (Valószínűleg inkább kevesebb.) A sajátságos műfaj ugyanis komoly dramaturgiai buktatókat rejt magában.
Képzeljük csak el: fent említett darabunkban van például egy kissé ragaszkodó természetű anya, meg egy felnőni képtelen, anyja ölelő szorításából menekülő fiú (eddig még nincs gond), de a történet ezúttal nem másból, mint az ő levelezésükből bontakozik ki. Nincs más, csak levelek! A szereplők az utolsó jelenettől eltekintve nem találkoznak egymással. De egyáltalán nem! Drámát kreálni a szereplők találkoztatása nélkül valami olyasmi, mint temetést tartani halott nélkül.
Az anyát alakító Vári Éva és Sheldont, az önmagát kereső fiút játszó Nagy Ervin így nincs könnyű helyzetben. A színpadi térben néhány méternyire, a történet szerint viszont egymástól akár több ezer kilométernyi távolságban vannak: így egymással nem, csak egymás mellett játszanak, monológszerűen mondják a szöveget kifelé a közönségnek. Ezt a drámától tökéletesen idegen felállást talán még megmentené egy jól felépített történet, és a jellemek gondos kidolgozása. De komolyan vehető történet itt nincs, és a karakterek megformálásával sem bajlódtak túl sokat a szerzők.
Sheldonról nem sokat tudunk: harminckét éves, elvált, feleségét, azt az „áspis viperát” a kedves mama marta el mellőle. Fő tevékenysége, hogy az életére rátelepedő anyja elől menekül, a nagy büdös Amerika egyik végétől a másikig cikázva. Szíve szerint költő lenne, anyja könyvelőnek szánta. Verset írni sajnos nem tud. Sheldonról nagyjából ennyi.
Az anya, Doris brooklyni zsidó asszony. Férje már belehalt a vele való házasságba, azóta ő is önmagát keresi. Úgy tűnik, meg is találja egy indiai guru oldalán, aki olyannyira képes őt egyesíteni az univerzummal, hogy most már lelkében isteni békével és kezében fakanállal teszi a JÓT: nap nap után rizst főz ötszáz szerzetesnek Tibetben. Az idillnek aztán érzéketlen módon vet véget egy tigris, aki egy séta alkalmával kettéharapja Doris újdonsült férjét. Az özvegy rövid bánkódás után hazatér és a tévéshow-k ünnepelt sztárja lesz.
Szóval a cselekmény nagyjából egy vicc. És itt jutottunk el a sarkalatos kérdéshez, hogy tudniillik komolyan vegyük ezt az egészet, vagy csak röhögni akarjunk egy jót? Mert van itt ugyan valami társadalomkritikának látszó tárgy, amit a szerzők illemtudóan azért meglóbálnak az orrunk előtt, de mikor elsül, csak színes lufit kapunk a képünkbe. Csak kedvesen-kedélyesen azzal a kritikával, hogy bele ne sántuljunk!
Ha nem bánjuk, hogy a magvas mondanivaló ezúttal elmarad, és értékelni tudjuk, hogy valaki jól megnevettet minket, akkor lesz egy jó esténk a Tháliában. Mert azt meg kell hagyni, a szerzők a poénpatronok pufogtatásához tényleg értenek. És ha valaki, hát leginkább a színészek mentik meg az esténket! A zseniális Vári Éva fanyar humora és rezignált bölcsessége annyi életet lehel a szövegbe, amennyit csak lehet, és Nagy Ervin is méltó partner a játékban: mértéktartó és ízléses tud maradni a nagy marháskodás közepette. És az Elvis Pesley-villantás a partvisnyéllel, hát az se semmi!
A darab a Thália Színház műsorán.
Fordította: Zöldi Gergely, jelmez: Cselényi Nóra, koreográfia: Dékány Edit, rendező: Znamenák István
| < Előző | Következő > |
|---|
