Molnár Ferenc: A hattyú – Az Új Színház előadása
Írta: Szabó Helga 2010. február 18. csütörtök, 13:31
Molnár Ferenc-darabot nézni különös élvezet. Olyasféle, mint megkóstolni a legfinomabb csokoládéból készült bonboncsodát, amit mesteri kezek formáltak tökéletessé: kívül csillogó aranypapír, belül elomló, krémes varázs.
Talán nem a legértékesebb táplálék, de ellenállni neki képtelenség. Szinetár Miklós Hattyú-rendezése az Új Színházban meghökkentő, idegen ízeket kever a megszokott molnári harmóniába.
A meglepetések mindjárt a nyitószínnel elkezdődnek. A helyszín vidéki főúri kastély. S amit látunk, az valóban roppant... vidéki. Elegáns kastélybelső helyett valamiféle teraszon vagyunk, a háttérben kies táj: lankák, birkák, tehenek. (Nem az a tipikus molnári miliő.)
Beatrix hercegné (Bánsági Ildikó) megjelenése magyaros ruhában, fején főkötővel tovább erősíti a népies hangulatot. Széles gesztusokkal és szélsőséges hanghordozással aggódik lánya, Alexandra sorsa és a család jövője miatt.
És bár a tét nagy (meg kell csípni egy királyi vőlegényt), és a dolgok nem is alakulnak túl jól (a herceget minden és mindenki más jobban érdekli Alexandránál), mégis: özvegy hercegnék talán kissé visszafogottabban aggódnak általában.
Húga, Symphorosa (Sztárek Andrea) sem veszi nagyon szigorúan a főúri etikettet, miközben kevéssé méltóságteljesen rohangál ki-be, hogy a királyi vendég hogylétéről jelentsen. A bárgyú herceg (Almási Sándor) tetszését leginkább a fiatal, vonzó és művelt házitanító, Ági Miklós (Száraz Dénes) nyeri el, aki a két hercegúrfit okítja, s aki titokban szerelmes a hercegkisasszonyba.
Beatrix őt szemeli ki eszközül (és áldozatul) azon tervéhez, hogy a trónörökös figyelmét valamiképpen a hűvös és szertartásos Alexandrára terelje, akit Nemes Wanda személyesít meg (s aki egyébként azon kevesek közé tartozik, akik arisztokratához méltón viselkednek a színpadon; igaz ugyan, hogy ő viszont túl is játssza azt.)
Kérdés, hogy Balla Ildikó korhoz nem illeszkedő jelmezei és díszletei, a néhol csak jellegtelen, máskor kifejezetten modern hatást keltő színpadkép és a szereplők harsány viselkedése tudatos rendezői koncepció eredménye-e, mely talán egy széthulló, kiüresedett arisztokrata világot akar mutatni, amit már nem lehet igazán komolyan venni.
Ha így van, akkor viszont nem elég kidolgozott és végiggondolt ez az elképzelés, hisz nehéz nem hibaként értékelnünk az olyan jeleneteket, mint amit például a harmadik felvonásban, Mária Dominika főhercegnő érkezésekor látunk: minthogy az egész cselekmény a körül forog, hogy rásózzák végre Alexandrát a hercegre, s Beatrix kezét-lábát töri, hogy elérje ezt, nehezen hihető, hogy engedné a lányát fésületlenül és lovaglónadrágban a királyi anyósjelölt szeme elé kerülni, akinek véleménye mindent eldönt majd. (Arról nem is beszélve, hogy Symphorosa szintén nem az alkalomhoz illő öltözetben (hálóruha!) fogadja a főhercegnőt (a trónörökös anyját!), ami főúri körökben – valljuk be – ritkán szokott előfordulni.
Az előadás másik problémája, hogy a fiatalok között – akiknek egymás iránt egyszer csak vonzódni kellene – valahogy nem működik a kémia. Bár szinte lehetetlenségnek tűnik, hogy létezhet olyan XX-kromoszómákkal rendelkező emberi lény, aki Száraz Dénes közelében ne kezdene szikrákat szórni, sajnos Nemes Wanda személyében mégiscsak sikerült találni egyet. Ez a hercegnő nyafka, hideg és ellenszenves. Nem látjuk rajta, hogy lassan vonzalom ébredne benne a tanár iránt, s azt sem, ahogy egyre kevesebb sikerrel küzd, hogy érzelmeinek ellenálljon, s megfeleljen a család és a társadalom elvárásainak.
Játéka nem mutatja az érzelmek ambivalenciáját, leginkább a karót nyelt arisztokratát látjuk tőle. De harmadik felvonásbeli heves (szerelmes) kirohanása sem meggyőző, hisz érzelmei előzmény nélküliek, éppen ezért eltúlzottnak hatnak, s csapkodása a lovaglópálcával inkább hisztéria, semmint szenvedélyes indulat.
Az estély éjszakáján a bor és főleg a hormonok tűzijátéka miatt izzani kellene a levegőnek a hercegnő és a tanár között, de a szenvedélyt csak Száraz Dénes játékán érezni: ő egy valóban szerelmes férfit játszik, aki már tudja, hogy csak kihasználták. Sebzett, büszke és öntudatos, aki a lelke mélyén sejti, hogy érzelmei mégsem egészen viszonzatlanok, s aki egy felfokozott, „minden mindegy” lelkiállapotban odáig megy, hogy megsérti a herceget. Játékának ereje akkor tudna igazán felizzani, ha partnernője alakításában látnánk azt visszatükröződni, ha a hercegnőn is mutatkozna a férfi által gerjesztett érzelem, de ez sajnos elmarad.
Az előadás emlékezetes szereplője Jácint atya, akit Eperjes Károly kelt életre. Csupa szív, mindig segíteni igyekvő, hevességében is szeretni való figurát hoz, aki az egyik legfőbb biztosíték arra, hogy a közönség jól szórakozzon. És bár Molnár talán egy kicsivel kevésbé vehemens figurát képzelhetett el Beatrix bátyjaként, Eperjes gond nélkül el tudja fogadtatni ezt az értelmezést is.
Mária Dominika főhercegnő (Takács Katalin) csak a harmadik felvonásban tűnik fel, s megjelenése jótékony kiegyensúlyozó erőként hat az addig érvényesülő heveskedő játékstílusra. Természetessége, eleganciája mintha a többiekre is hatással volna: jelenlétében finomodik a játék, jobban érvényesülnek a nagyszerű dialógusok, Molnár könnyed humora, végre élvezhetjük a szellemes társalgást, a poénokat.
S ha a játék nem is tökéletes, attól mégsem kell tartanunk, hogy az Új Színház előadásán nem fogunk jól szórakozni, mert ezek a remek színészek azért nagyon tudnak komédiázni, s mert Molnár Ferenc e remekbe szabott színpadi édességét még vitatható tálalás mellett is élvezet elfogyasztani.
| < Előző | Következő > |
|---|
