Egy színésznő, három szerep – Annie, Anna, Annabella
Írta: Szabó Helga 2010. február 10. szerda, 16:33
Megfáradt takarítónő, aki felett elmúlt az élet: a nő először. Nőiességét próbálgató, művelt diáklány az élet kapujában: a nő másodszor. Középkorú írónő, akinél épp most ütött be a siker: a nő harmadszor. Három karakter, egyetlen színésznő. Arnold Wesker darabját a Pinceszínház tűzte műsorára.
A kortárs brit szerző a huszadik századi dráma egyik legjelentősebbnek tartott alakja. Színpadi műveit tizennyolc nyelvre fordították le, és számos színházban játsszák őket szerte a világon. A drámák mellett írt novellákat, esszéket, gyermekkönyveket, verseket, és egy regénye is megjelent. A Pinceszínház október 16-án mutatta be Annie, Anna, Annabella címen Wesker egyik egyszemélyes drámáját, melynek fordítását Várkonyi Zoltán készítette. Az 1982-ben született darab eredeti címe Annie Wobler, és része egy hat színműből álló sorozatnak: mindegyik egyszemélyes dráma, és mindegyik nőkről szól.
A nézőtéri helykereső zsongás közepette Annie Woblert, a hatvanas takarítónőt már munkában találjuk: a felmosóronggyal szorgoskodik dudorászva, s amint a nézőtér elsötétül, lassan mesélni kezd. Életéről, a munkáról, főleg arról, hisz az volt az élete, a zsidó családról, akiknek dolgozik. Annie tanulatlan, modora sem az a csiszolt-úri, étkezési kultúrája láttán pedig minden jóravaló felső-középosztálybeli angolnak igen magasra szaladna a szemöldöke.
A takarítónő figurája az író gyerekkorának valóságos szereplője: a család, akiről Annie mesél, Wesker saját családja. Apja orosz zsidó volt, anyja felmenői között magyar zsidókat találunk. Szegény emberek a londoni East Endről. Az egyszerű, munkásosztálybeli zsidó környezet, amelyben Wesker felnőtt, több művében is visszaköszön.
Az Annie-hez hasonló karakterek ábrázolásával Wesker újítónak számított a modern angol drámairodalomban, hisz munkásosztálybeli figurák a maguk sajátos beszédstílusával és viselkedésével addig nem gyakran jelentek meg az angol színpadokon. Bizony, Annie is jól megmondja a magáét olykor, miközben próbálja kitalálni, hogy vajon miért is vándorolt űzött vadként egyik helyről a másikra egész életén át – mert sehol sem tudott hosszabban megmaradni –, de választ nem talál.
S ha az élet titkát nem is, de a teafőzését legalább megosztja velünk: sose forrald fel kétszer a vizet, mert nem lesz olyan jó a tea íze. (Angol szerzőtől ennyit el is vártunk, hogy legalább egy félmondat erejéig megemlékezzen a nemzeti nedűről, mely nélkül odaát nem élet az élet.)
Annie történetéből aztán egyszer csak átkerülünk egy egész más világba. Előttünk már Anna áll, hogy úgy mondjam neglizsében. Randevúra készül éppen, ezért a csábos fekete alsónemű, ezért a dögös csizma. Hosszú, vörös hajához csinos pofija és frissen szerzett diplomája is van francia nyelvből. Kihívó külsejét nem egészen tudja még harmóniába hozni az otthonról hozott jókislány-erkölcsiséggel.
Barátja entellektüel, akit áhítattal csodál. Vagy mégsem? Lehet, hogy tulajdonképpen idegesíti annak öntelt okoskodása és felsőbbrendű modora? Egy férfi, aki talán nem bánja, ha a nő okos, de hogy nála okosabb legyen, azt már nem! Neki kell megfelelni. Neki kell megfelelni? Talán nem is...
És itt van aztán Annabella. Negyvenes írónő, akinek harmadik regénye végre siker. Most persze minden újságíró őt akarja: „Annabella Warton, milyen érzés ma Annabella Wartonnak lenni?” Hát igen, ez a kérdés. Milyen is? Annabella úgy dönt, szerepet fog játszani. Először a szerény, mondhatni önbizalomhiányos szürke egeret adja, aki nehezen kezeli a hirtelen támadt érdeklődést. 
Aztán mást próbál: leengedi a haját, feltesz egy menő napszemüveget meg némi ékszert, és hollywoodi mosollyal és magabiztossággal ad egész más válaszokat ugyanazokra az újságírói kérdésekre. Melyik az igazi arca? Talán egyik se? Leveszi kosztümjét, s ott áll egy harmadik Annabella, egy bizonytalan, frusztrált nő, aki az alkotó ember kínjait éli: nem tudja, tényleg kell-e az, amit ír, és főleg, hogy jó-e az, amit ír.
Annabella fenti átöltözése az egyetlen, ami nyílt színen zajlik. A többi, karakterek közötti átalakulás a díszletet képező paravánok mögött történik. S ebben a rendező, Meczner János, úgy tűnik, kissé eltért az író elképzelésétől, mely szerint Annie a nézők szeme láttára alakulna Annává, mikor ledobja feslett takarítónő-gönceit, s „alatta” ott van Anna fekete alsóneműstől. A vörös haj csak paróka, amit Anna a jelenet végén elhajít az egyik ruhával együtt (a randevúra öltözve két ruhát húz magára), hogy aztán ott álljon végül a harmadik nő, Annabella. Az író láttatni akarja, ahogyan egyik figura a másikba alakul, az egyik jelmez (karakter) alól előbukkan a következő, hangsúlyozva ezzel a bennük rejlő közöset, hogy a három tulajdonképpen egy.
Meczner rendezése ettől kissé eltérő felfogást mutat: a három karakter itt nem alakul át egymásba, a néző szeme elől elrejtve zajló átöltözések határozottan elkülönítik a figurákat. Ily módon inkább egymás mellé helyezett portrékként láttatja a három személyiséget, hogy aztán a néző maga döntse el, lát-e köztük hasonlóságot vagy sem. Ezt a megközelítést támogatja a díszlet paravánjain végigfutó portrék sorozata is: arcok egymás mellett. És ebbe az irányba mutat az is, hogy a darab eredeti címét („Annie Wobler”, ami a takarítónő neve) is módosították: most a három nő neve együtt, egymás mellett adja a címet.
Ez azt erősíti bennünk, hogy három különböző nőt ismerünk meg a darab során, akiket történetesen ugyanaz a színésznő kelt életre. Az író címadása ellenben azt sugallja, hogy egyetlen figura, Annie Wobler furcsa átalakulásának vagyunk tanúi, amit aztán mindenki úgy értelmez, ahogy akar, és főleg, ahogy tud. Mert valljuk be, a három karakter közti azonosság azért nem annyira szembeszökő. Egy momentumot kivéve: mindhármukban jelen van a tökéletlenség, az elhibázottság érzése, hogy valami nincs egészen rendben velük. Annie ezt így fogalmazza meg: ki kellene engem radírozni és újra rajzolni.
Egy dolog viszont biztos: minden színésznőnek izgalmas feladat e három igen különböző karakter megformálása, s egyben igazi kihívás is, hisz egyedül kell betölteni a teret, üresjáratokat nem engedő, intenzív színészi jelenlétre van szükség. S a kitűnő Györgyi Anna nem is okoz csalódást: Annie-ként kellően ordenáré, Annaként okos és kihívó, Annabellaként kétségbeesett és vívódó. A Pinceszínház előadásán nem fogunk unatkozni, a kacagtató és komoly pillanatok üdítő koktélja szellemi felfrissülést ígér.
| < Előző |
|---|
