Olvass bele - a kultúrakirakat

és most szünet

határtalan
olyan emberi
végtelenül értelmetlen
mégis végzetes tud lenni

David Safier Pocsék karma című könyvét vettem elő. Olvasásra, persze. Még csak a harmadánál járok, úgyhogy ez a bejegyzés nem lesz szinopszis, vagy valami hasonló.
Oké a könyv. Humoros is, bár csak a felszínen annyira vidám a történet. Ha jól belegondolok, akkor arra jutok: mennyire könnyű nagyon megbántani azokat, akik szeretnek minket.

Példának okáért Kim Lange – a főhős, akiből karmikus vezeklésképp először hangya lesz – kénytelen szembesülni azzal, hogy milyen könnyen veti oda lányának: legközelebb vele lesz, meg visszajön, blablabla – a szokásos duma. Aztán nem így történik. Ahogy lenni szokott, a sors meg egy orosz űrállomás mosdója közbejön.

Egy-egy ilyen megígért, de nem teljesített visszahívlak, jelentkezem, írni fogok, holnaptól másképp lesz, visszajövök, sietek haza, persze ott leszek egyre mélyebbre üti azt a bizonyos rozsdás szöget az ember szívében. Minden alkalommal. Mert ennek sosincs vége. A reménykedés nem hagy alább, mert hátha tényleg legközelebb... Az ígéret meg mégsem lesz betartva.

Általános jelenség. Sőt, mindennapi. Meg lehetne már szokni végre. Hagyni a csudába az egészet. Hiszen a jövőt úgysem láthatjuk előre. Csak a változás állandó. Örülni kéne a jelennek. Meg soha többet nem ígérni senkinek semmit. Csupán tenni a dolgunkat, és észben tartani, hogy akiket szeretünk, akikkel összetart(oz)unk, akikre számíthatunk minden körülmények között, azokkal jól bánjunk.

Mert lehet, hogy nem lesz legközelebb...

Vannak ezek a tetszik-gombok a weboldalakon. Mint valami divathóbort, úgy terjedt el, hála a facebooknak. Mert jó, ha valaki kíváncsi a véleményünkre, ami beszámít valami újabb statisztikába. Meg jó látni az egyre növekvő tetszik-számot miután valaki rábök a virtuális gombra az egerével.

Olyan kis egoisták vagyunk, mi földi halandók! Hiszen bármit megadnánk azért, hogy tudjuk mennyire jó munkát végeztünk, mennyire bírják a fejünket, stílusunkat, és végtelenül odáig vagyunk azért, hogy véleményt nyilváníthassunk – akkor is, ha nem kérdeznek.

Olyankor azonban többnyire be-, le- és kiszólunk. Megmondjuk a magunkét. Öblöset, ütőset, öv alatt betalálva, mélyet vagy sekélyeset. Kinek-kinek habitusa, szokása, intelligenciája vagy aktuális rosszkedve szerint. Valamiféle extrém tömegsport. Csorda Csapatszellem, vagy mifene. Egy negatív vélemény mágnesként vonzza a többieket. Miközben minden erőnket megfeszítve azon munkálkodunk, hogy különbözzünk másoktól, mindenkitől. Mert individuum (egyéniség és egyediség) satöbbi, satöbbi... (Csak halkan jegyzem meg: itt van egy aprócska ellentmondás.)

Jó esetben kellemes vita bontakozik ki a nézetkülönbségekből. De ez ritka. Nagyon ritka, azért van rá példa.

Általában azonban utolsó vérig dúl a csata. Míg csak egy, azaz csak egy marad talpon. És övé lesz az igazság – az egyetlen. Ez öngól, ha nem tévedek, mert ezek után ő lesz a célpont – az egyetlen.

No kérem, ilyenek vagyunk mi. Meg olyanok is, hogyha valakinek a gondolkodása, hite, elképzelése, öltözködése eltér a miénktől, akkor vagy érveket próbálunk tényként sorba állítani ellene, hogy azzal lefegyverezzük és elnémítsuk a másikat, vagy hangerőt és/vagy stílustalanságot nem sajnálva döngöljük földbe az illetőt. Okuljon a fránya, vesszen az ellenvélemény!

Amúgy, kíváncsi lennék, feltűnt-e valakinek, hogy a tüntetések, a felháborodások, meg úgy általában a nagy hangon közzétett nézetek mindig, de tényleg mindig valami ellen szólnak?!  Sosem valami mellett.

Csak én érzem úgy, hogy bujkál némi paradoxon a dologban? Ugyanis, ha valami ellen vagyunk, akkor már nem tudjuk a másikat elfogadni, nem vagyunk képesek objektíven szemlélni a dolgokat. Támadásba kezdünk, hárítunk, védekezünk, és nem hallgatjuk meg a másikat. Mert az igazság ideát van – gondoljuk. Mi mindannyian.

Pozitív dolog mellé nem szokás odatenni a hozzászólásunkat. Olyankor nem alkotunk tömeget. Hallgatunk, s lépünk tovább. Mert nem lehet fitogtatni, magunkat mások fölé helyezni, különbözni. Egyetértés esetén csak egy lennénk a sokból. Azt meg ugye nem lájkoljuk.

És ismét itt van a korábban pedzegetett különbözési mániánkkal kapcsolatos ellentmondás. Ha annyira ki akarjuk hangsúlyozni, hogy másmilyenek vagyunk, akkor miért erősebb bennünk hajlandóság, hogy a negatív véleményt nyilvánítók táborát növeljük? Hogy beálljunk abba a tömegbe? Olyankor miért nem vagyunk képesek hallgatni, menni tovább?

Ki érti ezt?!

Ja, egyébként már kitalálták az ellenötletet a tetszikre: nemtetszik-gomb. Nagyon elmés. Csak én még nem látom értelmét. Szerintem anélkül is megtaláljuk a módját, hogy nemtetszésünket bárki, mindenki tudomására hozzuk.

Ui.: persze az is benne van a pakliban, hogy nagyon tévedek...

James Hilton: A Kék Hold völgye

Annak idején, amikor A boldog zarándok című könyvet olvastam, Eric Weiner folyton emlegette James Hilton 1933-ban megjelent, A Kék Hold völgye című regényét. Weiner mindig elragadtatással írt róla. Ezzel pedig egyik könyv hozta a másikat – most is...

A történet szerint három férfi és egy nő épp felszállásra vár a chandapore-i maharadzsa által rendelkezésre bocsátott luxus utasszállítón, amikor egy ismeretlen férfi a géppel együtt egyszerűen elrabolja őket. A hosszú órákig tartó repülőút végén valahol a Himalájában, Shangri-Lában érnek földet, ahol meglepetésükre már várnak rájuk. Viszont véletlenek nincsenek, minden okkal történik. Azonban nem feltétlenül lesz egyértelmű, mi minek a következménye.

Felteszem, hogy hiába próbálnánk akár a mai technológiával belőni a koordinátákat, felsülnénk vele. Shangri-Lát sosem találnánk meg a térképen. A Kék Hold völgye című regény elég nagy valószínűséggel kitalált helyszínen játszódik. És talán nem is az a lényeg, hol is lehet ez a titokzatos völgy.

Talán az a fontos, hogyan viselkednénk, ha egyik pillanatról a másikra kiragadnának jól megszokott életünkből. És soha többet nem hallanának rólunk, és mi sem tudnánk meg semmit a családunkról, barátainkról, ismerőseinkről. Mennyire lenne fontos mindaz, amit addig elértünk, felépítettünk, megérdemeltünk?

Hilton végig ezeket a kérdéseket boncolgatja a négy elrabolt utas reakcióin keresztül. A szerző végül nem rágja a szánkba, mi a helyes megoldás. Mert az nincs. Hagyja, hogy mi magunk jöjjünk rá, hogyan döntenénk.

Készek vagyunk-e mindent és mindenkit elengedni, vagy ragaszkodunk továbbra is?