A lány, aki lefotózta a zenét – Zenészek a liftben
Írta: Boros Ágota 2010. február 07. vasárnap, 10:24
Mészáros Annarózsa fotóriporter. De amikor épp nem a kordonok mögött küzd a jó pozícióért, vagy nem a könnygázt törölgeti a szeméből, akkor pihenésképpen zenészeket zár liftbe.
– Fényképezőgéppel a kezedben születtél.
– Kis túlzással, igen. Unokatestvéremmel, Samu Kriszta Fannival mi vagyunk a negyedik fotográfus generáció anyai ágon. Anyukámnak műterme volt, testvéreimmel jóformán ott nőttünk fel. Nálunk nagyon kellett vigyázni, hogy a hűtőből mit veszel ki, könnyen előfordulhatott, hogy a tejesüvegben fixír, a tojástartóban film volt. Észnél kellett lenni.
– Jaj, az a sanyarú gyerekkor.
– Nem is tudod, mennyire sanyarú. Nekem az volt a normális, hogy a szombat, vasárnap munkanap, jönnek-mennek az emberek. A műterem függönyének az alja nem érte el a parkettát, így az alól kukucskálva gyönyörködtem a menyasszonyokban, vagy irigykedve bámultam az idegen gyerekeket, akik az én mackómat nyálazták össze, miközben az én kisszékemben pózoltak, és az én anyukám volt kedves velük.
– Azt gondolnám, ezek után a fotózás környékét is elkerüli egy gyerek.
– Kerültem egy ideig. Akartam régész lenni meg fogorvos meg rajztanár meg nyelvész… minden akartam én lenni, csak fényképész, fotóriporter nem. Aztán tessék.
– Miért csinál zenés kiállítást egy fotóriporter? Miért nem a „harcmezőről” tudósít?
– Mert nem Robert Capa. Én a Parlamentbe járkálok, meg tüntetésekre, kiállításokra, vezettem a netriport fotórovatát, fotózom a Népszavának, a KÉK-nek (Kortárs Építészeti Központ), együttesekről, koncertekről számolok be képekben, színházazom, most éppen „A zene mindenkié” Egyesülettel (Parafónia zenekar) van közös projektünk. A gödöllői Duflex Fotográfiai Stúdióval falukat örökítünk meg minden évben. Egy év – egy település: nagyon izgalmas. A szentendrei Műhely Galéria gondozza a fotóimat, képeslapként is forgalmazzák őket.
– Nem a „Zenészek a liftben” lesz az első kiállításod.
– Volt több is, a legösszefogottabbak a „Majd utazgatok, mert utazni élvezet…”, illetve a „Zene az kell”. 
– A muzsikosokat miért zártad liftbe?
– Mesteremtől, Pándi Titusztól kaptam ajándékba Heinrich Riebesehl 1969-es „Menschen im Aufzug”, vagyis „Emberek a liftben” című képeskönyvét. Ez egy harminc fényképből álló fekete-fehér, kissé deprimáló sorozat. Befészkelte az agyamba magát az idea, hogy milyen extrém hely is a lift – fényképezés szempontjából. Majd ennyiben maradt a gondolat. De eltelt egy kis idő, és újra izgatni kezdett a helyszín, s már nem hagyott többé békén. De hogy emberek csak úgy álldogálnak ott… (mint ahogyan Riebesehl képein tették azt), tétlenül… Inkább muzsikáljanak! Így megragadható a zenei hang villanásnyi élete is talán.
– Le akartad fotózni a zenét?
– Mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogyan lehet ábrázolni hangokat képben. Persze sehogy. De lehet azt az illúziót kelteni, hogy a muzsika felcsendül a fotó némaságában, és a nézőben megszólal a hang. Nagyanyámnak volt a nagy dumája, amikor kérdezték, hogy miért ilyen drága a fénykép, hogy kérem, a muzsikaszó az elszáll, de ez megmarad!
– Lehetne ez a kiállítás mottója: „Mészáros Annarózsa fotóin nem száll el a muzsikaszó”. Könnyű volt rávenni a zenészeket a fotózásra?
– Zenészekkel, zenével vagyok körülvéve: a párom, Kerek István hegedűművész, sőt gyakorlatilag az egész családja zenész. A zenészek alapvetően őrült népség, és itt az őrült pozitív jelző. Benne vannak mindenben.
– Tavaly októberben Sülyi Péter nyitotta meg a Budapest Átrium Caféban a kiállításodat. Az a Sülyi Péter, aki az Omega együttes és Kovács Kati szövegírója volt, és aki jelenleg a Neil Young Sétány zenekar tagja.
– Ne felejtsük el a Hétrétország fesztivált sem, melynek szellemi atyja, szervezője. Tavalyelőtt volt egy közös kiállításunk Krisztával az Őrségben, oda is ő invitált, hiszen a házában volt a tárlat. Nagy rajongója ennek az egész ötletnek: ő is ott bábáskodott a születésénél. Ezt az anyagot először Őriszentpéteren, a Pajtában állítottam ki, akkor is ő mondta a köszöntőt. A Budapest Átrium Caféban sajnos elég kicsi volt a hely kiállítási szempontból, 28-29 képnél többet nem tudtunk megmutatni, de remélem egyszer, talán néhány év múlva, lesz még lehetőségem az összes fotót a falra tenni. Már csak azért is, mert Sülyi Pétert még nem sikerült liftbe zárnom…
– Megítélésed szerint vidám lett az anyag? Vagy húsz év múlva egy másik fotós ugyanazt érzi majd, mint amit te éreztél Heinrich Riebesehl képeit nézve?
– Hát, vidámabb, mint az eredeti volt. Vagy tudod mit: valahol, naná, hogy nem az. Egyébként fogalmazd már meg, mi a vidámság! Az, hogy nevetünk? Az, hogy örülünk? Az, hogy kacarászunk egy jó poénon? Én vidám embernek tartom magam, holott az esetek nyolcvan százalékában deprimált vagyok.
Mészáros Annarózsa „Zenészek a liftben” anyaga az a fajta fotósorozat, ami mindenkinek mást fog jelenteni. Lesznek, akik a vidámságot látják majd a képekben, lesznek, akik majd éreznek egy csipetnyi szomorúságot… A lényeg, hogy érdemes megnézni.
A tárlat február 2-ától február 28-ig látható a Fonó Budai Zeneházban (1116 Budapest, Sztregova u. 3.)
| < Előző | Következő > |
|---|
