Olvass bele - a kultúrakirakat

Annak, akit érdekel, aki olvas, aki szokott szólni, és aki nem szóval...

http://szeifertnatalia.wordpress.com/

update: Előzmény - Szolgálati közlemény

Amit tudtam, helyreállítottam a blogból, sajnos a legutóbbi bejegyzésemet (Így mennek dolgaink) még nem tárazta a Google, úgyhogy nincs meg.

Az volt benne, hogy voltam Bartist nézni, hallgatni a Nyitott Műhelyben, és hogy úgy járok Bartisra, mint mások koncertre. Ugyanazok a számok mennek, mégis mindig újra akarja hallani az ember. Meg azt is írtam, hogy a Bartist szoktam mondani ha sarokba szorítanak és kell kedvenc írót mondani, pedig ez olyan, mint az a kérdés, hogy mi a kedvenc színed, miközben épphogy örülök, hogy nem vagyok színvak, szóval minden szín a kedvencem, ha úgy vesszük.

Aztán azt is leírtam, hogy szép hosszú bejegyzést terveztem arról, ami Attila kapcsán eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy Tarr Béla is szinte ugyanarról beszél az utolsó filmje kapcsán: van egy határ, ahonnan az ember nem csinálhatja tovább, be van fejezve az életmű, mert már csak ugyanazt tudná csinálni. (Bartisnál nem éppen  ez a helyzet, de a gondolat felmerül, mindenesetre ki kell jönnie A nyugalom árnyékából) S közben jusson eszünkbe, hogy például Frida Kahlo legjobb képein mindig Frida Kahlo szerepel, ugye milyen érdekes, hogy a művészetben nem a tárgy az igazán fontos, hanem a hogyan. Ez határozza meg, hogy meddig lehet, meddig érdemes, és szerettem volna egy posztban összehozni Bartist Tarrt meg Kahlot, csak a vicc kedvéért... satöbbi satöbbi satöbbi...

Szóval, ilyeneket írogattam, aztán azt, hogy mindezt nem fejtem ki (ahogy nem is fejtettem, és most sem fogom, mert) van itt egy vonal.

Kitört egy tízes fokozatú házikatasztrófa. Ez tényleg olyan, mint a vihar, csak befelé.

Belül zajos. Ki vagyok törve. És írtam, hogy majd jövök, illetve, ha nem. Akkor tudjátok.

Keresem az új blogomat, ha meg lesz, szólok. Menni kell.

Lett egy játék (magunk közt, csak úgy), ami arról szól, hogy írni kell. Aki szokott írni, biztosan játszott hasonlót stílusgyakorlat vagy a puszta szórakozás kedvéért. Mindössze egy hívószó adott, ezen kívül ebben most az a szabály, hogy nincs szabály. Sem terjedelmi (jó, nagyságrendileg novella..), sem stílus, sem egyéb megkötés.

Az első szót találomra választottam, és egyből elég erős (s éppen ezért sok klasszikus melléfutást sejtető) szó lett a hívószó: láthatatlan.

A fene se tudja, hogy sorsszerűség vagy véletlenség vagy hülyeség, de nekem ez az összes mostani (akár félig kész, fejben írt) szövegemhez passzol. Úgy is mondhatnám, hogy eköré szervezhetném az összes elkövetkező rövid prózámat.

Szép tágan értelmezhető, értem én, mégis biztosít egy kohéziót, amit oly nagyon óhajtok, amióta ciklusokban, rendszerekben gondolkodom.

A láthatatlanság úgy érdekel, mint az alternatív valóság lenyomata. A fosztóképző hiányt sugall, a láthatóság hiányát, ezzel pedig létezést. Valami van, de nem látható. A különféle valóságokban különféleképpen érzékelünk, így maga a láthatatlanság is lehet érvénytelen az egyikben, míg a másikban tény. Tehát ami az én valóságomban látható, az a tiédben lehet láthatatlan, és így tovább a végtelenségig, s mi ez, ha nem maga a valóság.

A Láthatatlan Novellák első darabja lett a Reggelek, ami tegnapelőtt jelent meg a Tárcán kínálom oldalán. (majd felteszem ide is)

Én (izgatottan): Mindjárt kinyílik a virág! Mindjárt, mindjárt!

Gyerek1 (unottan): Anya, egy rajzfilmet nézel...

Azért teszem ide ezt a videót, hogy szenvedjétek végig. Nem azért, mert kínozni akarlak, hanem azért mert ez nálam tényleg az "ilyen nincs és mégis van" kategóriába tartozik, és azt hiszem, kell hogy lássátok. Azt feltételezem ugyanis, hogy aki itt rendszeresen olvasgat, az nem nézi ezeket a műsorokat. Ahogy én sem.
De ahhoz, hogy felfogjuk, hogy valójában mekkora sötétség vesz minket körül, néha ki kell nézni a csigaházból és feldolgozni azt a hihetetlen információt, hogy azoknak az embereknek, akikkel az utcán szembetalálkozol - vagy akikkel együtt vásárolsz a piacon, utazol buszon, metrón, akikkel négyévente nem tudod, mire szavazz, szóval, akikkel itt élsz Magyarországon - kilencven százaléka ezt bizony nézi. Nézik, beszélnek róla, foglalkoznak vele. Ezt a szennyet lélegzik be, ezzel kelnek, fekszenek, és elhiszik, hogy ez valami.
És ez még mind semmi...